Az utánpótlás játékosok ugyanis csak évek múlva tudnak rajtunk segíteni, és reméljük, addigra már szakképzett edzők fogják őket irányítani. A jövő helyett azonban ma fontosabbnak tartom a jelennel foglalkozni. Az első és másod osztályban ugyanis összesen 437 igazolt játékos van. Egyre másra szűnnek meg és tűnnek el csapatok, a játékosok zöme kirándulásnak, kereset kiegészítésnek tekinti játékunkat. Ha egy szponzor rosszabb gazdasági évet zár, biztosak lehetünk benne, hogy csapata már sehol sem indul jövőre. Feltölteni a mezőnyt, olyan arányban, ahogyan lépnek vissza, vagy szűnnek meg csapatok, nem tudjuk, és nem is érdemes. Félek, mire az utánpótlás beérne, már nem lesznek egyesületek, vagy csak az a néhány élcsapat, amelyik majd készen veheti át a megszűnő kluboktól a szabadlistára került játékosokat. Ezzel a jelenlegi állapotot tartósítanánk, pedig mindannyian tudjuk, hogy ami ma elég, az holnap már kevés.

Ezen tehát, a másik két tényezőt is megelőzve, sürgősen változtatnunk kell! Az ideális persze az lenne, ha a fejlesztés mindhárom területén egyszerre tudnánk lépni. Ám valljuk be a probléma felvetésen kívül egyik területen sem történt semmi konkrétum évek óta. Most pedig a jelen legégetőbb gondja a tömegesítés, a játék alapjainak kiszélesítése. Addig ugyanis, amíg ez nem történik meg, kényszerpályán vagyunk, semmilyen progresszív határozatot nem tudunk hozni a jövő érdekében. Ki vagyunk szolgáltatva a játékosoknak, aki szívességet tesznek sportágunknak.

Mi lehet a megoldás?

El kell vinnünk, és népszerűsíteni kell a játékot az ország minden pontján. Válogatottunk évekig ezt tette, ám ahol nem voltak tornák vagy bajnokságok ott továbbra sem indult meg semmi.

Nekünk kell tehát területi régiók szerint egy–egy hétvégén tornákat, kupákat szerveznünk. Meg kell találnunk azokat az embereket, akik ebben az adott területeken segíteni tudnak. A bajnokság nevét el kellene adni, ennek bevételét a nevezési díjakkal összekapcsolva a tornák költségeire kellene fordítani. A strandfocinál már bizonyítottan bevált módszert kell követni. Amelyik csapat nem akar utazást vállalni, és csak a lakóhelyéhez legközelebbi helyszínen akar elindulni, az is lehessen nyertes, hiszen csak a siker teszi vonzóvá számukra a játékot. Éppen azért, hogy aránytalanságok ne alakulhassanak ki, a jelenlegi futsal NB-I ben játszók nélkül kellene ezeket a versengéseket lebonyolítani. Az edzők és csapatvezetők pedig kedvükre mazsolázhatnának a tehetségek közül, párat saját klubjukhoz vihetnének. Az a csapat viszont, amelyik már több helyszínre is elmegy, és sikeres is, megfelelő szervezettséget és némi anyagi hátteret is feltételez. Könnyebben bekapcsolható lehetne az NB-II küzdelmeibe. Nem csak az örülhetne tehát, aki a legvégén az országos döntőben diadalmaskodna, hanem ennél jóval több csapat. A díjazással pedig mindenki számára vonzóvá kell tennünk azt, hogy elinduljon. Nem szabad ragaszkodnia teremhez sem, szabadtéren is lehetne játszani, hiszen ne feledjük, nagy tömegek bekapcsolására a legalkalmasabb időszak a nyári hónapok. De hiszen ha jobban belegondolunk így indult valamikor ez a sportág! Azóta azonban megszűntek ezek a lehetőségek, és bár mindig alakulnak csapatok, mégsem olyan mértékben, mint ahogyan megszűnnek. Valamikor, az ország keleti felén és Budapesten honosodott csak meg ez a játék, évekig nem tudtuk a Dunántúlt bekapcsolni. Ma már keleten csak két első osztályú csapat van óriási távolságra egymástól. Napjainkban pedig aggasztó hírek érkeznek az ország nyugati feléből is, és félő, hogy a siófoki fellegvár után más csapatokat is elveszíthetünk. Meg kell állítanunk ezt a folyamatot és meg kell fordítanunk. Ehhez pedig az kell, hogy végre tegyünk is érte, és ne csak beszéljük róla. Annyit várhatunk a jövőnktől, amennyit most, a jelenben teszünk érte.

Kozma Mihály

2004. április 28.